Mindig is szerettem a telet. Valamiféle furcsa vonzalom kötött hozzá. Egészen kiskorom óta elkísért ez, és sosem tudtam megmagyarázni miért van. Talán előző életemben valamilyen északi országban éltem. Biztos akkor is nagyon szerettem, onnan maradt meg. Vagy nem...ki tudja ezt. Szeretem a hangulatát. Amikor este meglátom, hogy esik a hó, mint egy kisgyerek rohanok az ablakhoz, és csodálom a lehulló pihéket. Látom az utcai lámpa fényében, ahogy csillogva hullanak alá. Látom, ahogy a szél kavarja a pihéket. Hol megállnak kicsit, hol megfordul a szél és irányt váltanak..varázslatos. Órákig el tudnám nézni. Majd reggel, amikor felkelek, és igazi, nagy hó esett, hallom a hólapátok surrogását. Azt a tompa csendet, minden zaj eltompul. A hó egy nagy hangfedőt bocsát a világra. Olyan szép csendes lesz minden. Még ki se kell néznem az ablakon, de érzem, hallom a csendet, és tudom, hogy nagy hó esett. És akkor kinézel az ablakon és a fák roskadoznak a fehér vattacukortól, az udvaron finom, puha lepel. Amit csak itt-ott tör meg a kiskutyád tappancsnyoma. Majd a fákról puhán puffanva ér földet egy-egy adag hó. Igen... ez csodálatos.